Nőikoktél 1 Amikor elterveztem, hogy megszületek erre
a világra, még nem tudtam mennyire nehéz életet választok.
Azt sem tudtam, hogy fogom túlélni a hatalmas hullámokat, melyek az élet vízében hol lehúznak a mélybe, hol felemelnek magasra, mintha az óceán hullámai között hánykolódnék.
Most érzem mennyi küzdelem árán jutottam el egyik szigetről a másikra, s mennyi láthatatlan köteléket találtam, ami egy ideig biztonságot nyújtott…majd örökre elszakadt.
Mégis, mindig hittem benne, hogy létezik egy olyan kötelék, ami ellenáll az időnek és a távolságnak…egy kötelék, mely elrendeltetett, mely összeköt azzal, aki a lelkem része életeken át.
Most itt ülök a parton…talán ez az utolsó sziget, ahol nyugalmat találtam, s nézek messze a távolba.
Érzem a Nap forró melegét a bőrömön…finoman simogat a hirtelen jött szél, miközben felhőkből formál új jeleket…
Hidd el, én látlak Téged, annak aki vagy…Te ismered csak titkos világomat, s látod…nem maradt más nekem csak a csend, a végtelen csend, mely kitölt minden pillanatot.
A lelkem darabokra szakadt, mégis boldog vagyok…pedig, semmim sincs,
s lehet soha sem lesz már…
Fejem felett törött fadarabokból épített menedék, mely talán megóv az élet viharától…s gondolataimban még néha előjön a fájdalom, mely hatalmas kősziklaként nehezedik rám, s ha engedném…alatta összeroppannék…de nem engedem, mert tudom, a hit nem ugyan az, mint a vágy, mert a hit az maga az akarat, s míg dobog a szívem, és tudom mit akarok, egyre erősebbé válok.
Látod, talpam alatt apró kavicsok, lelkem megkövesedett darabjai…kővé vált érzelem, s fájdalom…mind én vagyok, s itt hagyom, amit egyszer majd elmos a végtelen óceán…
Forrás:
Glória Galgóczy
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül.
