Categories Emberi kapcsolatokTest és lélek

TARI ANNAMÁRIA AZ ONLINE ZAKLATÁSRÓL: “HA A GYEREK NEM BÍZIK A SZÜLŐBEN, AKKOR AZT A SZÜLŐ ELSZÚRTA”

Nagyon fontos témát boncolgat az alábbi írás. Napi szinten találkozom a szakmámból kifolyólag is és szülőként is a jelenséggel. A jelenség él, létezik, még azokban a családokban is, ahol amúgy ügyelnek a tökéletesség látszatára. Tudjuk, hogy kinek mit írogat a “telefonozó” nagyon okos, ügyes, példagyerekünk? Szívből ajánlom ezt a cikket minden szülőnek. Jusson el minél több szülőhöz, pedagógushoz, sőt! gyermekhez is! Mándoki-Szabó Gyöngyi

Az ismert generációkutató Szegeden beszélt arról, milyen fiatal korban kezdődik a gyerekek egymás közti online zaklatása, milyen mélyre tudnak menni az agresszióban – s hogy a felnőtteknek minderről valójában fogalmuk sincs.

„Jelentkezzen, aki szülőként találkozott már az online zaklatással!” – kezdte előadását Szegeden a Pedagógiai Esték keretében Tari Annamária, és alig néhány kéz emelkedett a magasba. Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlévők gyerekei közül senki sem érintett. Sokkal inkább azt, hogy ha ilyen történik, arról nagyon ritkán szereznek tudomást a felnőttek.

Az online zaklatás definíció szerint az elektronikus kommunikációs technológiák használatát jelenti: olyan, egy másik személy ellen irányuló szándékos, ismételt, vagy sokak ellen (széles körben) kifejtett magatartást, amelynek eleme a kegyetlenség és az érzelmi terror. Az áldozat megközelítőleg csak az esetek felében tudja, hogy ki az elkövető.


Gimnazisták rettegésben

A pszichológus egy rendőrtől hallotta a következő történetet: Egy 11-es osztályban három lányt valaki 6-7 héten keresztül terrorizált interneten keresztül. Zaklató üzeneteket küldött nekik, photoshopolt, mocskos képeket terjesztett róluk, és a Facebook-profiljukat is feltörte, hogy a nevükben posztoljon vállalhatatlan dolgokat. Az osztálytársaik tudtak minderről, de a felnőtteket senki nem avatta be.

Közel két hónapnak kellett eltelnie, mire egyikük szülei felismerték, hogy a lány viselkedése nagyon megváltozott. Nagy nehezen kihúzták belőle, mi történt, és feljelentést tettek a rendőrségen. A rendőrök az IP-cím alapján egy perc alatt megtalálták az elkövetőt, egy olyan lányt, akit korábban eltanácsoltak az osztályból, és most így állt bosszút.


Gyűlölködő kisiskolások és fogalmatlan szülők

Magyarország ezen a területen talán az egyik legrosszabb helyzetben van, hiszen az eszközellátottságunk jó – egy bizonyos kor után szinte minden gyereknek van legalább egy okostelefonja –, a felnőttek informáltsági szintje azonban rendkívül alacsony. Jól mutatja ezt Prof. Dr. Kósa Éva médiakutatása, amelyet a XII. kerületi tízévesek és szüleik körében készített.

Arra a kérdésre, hogy „Veszélyes-e az internet, ki lehet-e ott téve a gyerek zaklatásnak?” a megkérdezett szülők 10, míg a gyerekek 40 százaléka válaszolt igennel. Szintén a válaszoló gyermekek 40 százaléka mondta, hogy őt személy szerint zaklatták már online, miközben erről a szülők mindössze 10 százaléka értesült.

Az a szülő, aki azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogy ő azt gondolja, valójában perceptuális vakságban szenved a gyermeke életével kapcsolatban. És igen, ebben akkor is érintettek vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy mi aztán biztos nem… Sőt, talán akkor a leginkább.

Egyszer egy anyuka teljesen véletlenül vette észre, hogy negyedik általánosba járó gyermeke egy obszcén és gyűlölködő Viber csoport tagja. Az első döbbenet, és talán nem megfelelő reakció – düh, kiabálás – után kihúzott belőle még két nevet az osztályból, akik szintén tagjai voltak a csoportnak. Felívta a szülőket, de ők hárítottak. „Az ő gyerekük nem olyan.”

Az anya ezután az osztályfőnökhöz fordult, aki rendkívüli szülői értekezletet hívott össze. A jelen lévő szülők nem is értették a problémát, mindegyikük csak a felelősséget hárította, és az egész ügy vége annyi lett, hogy innentől a botrányt kirobbantó anya gyereke lett az agresszió tárgya, hiszen ő „árulta el” őket.

Egy óra alatt 1 millió néző

A legfontosabb, amit a szülő tehet, hogy igyekszik bizalmi kapcsolatot kialakítani a gyerekkel, amíg nem késő. „Ha a szülőnek nincs meg az a fegyvere, hogy ha kérdez valamit, a gyerek válaszol rá – a fegyver neve bizalom -, akkor azt kell, hogy mondjam, elszúrta” – fogalmazott a pszichológus.

A Z és az Alfa generáció már a digitális világba született, és időnként úgy tűnik, fényévnyi távolságra van az életük a szüleikétől. A legnagyobb nehézségek a következők:

  • Mindig „kapcsolatban” vannak
  • Hiperkonnektivitás: folyamatos online jelenlét
  • A felnőttek lemaradnak, nem is értik, mire kellene figyelniük
  • A gyerekek nem számolnak be róla, ha agresszióval találkoznak

A kiközösítés, csúfolódás nem új jelenség. Mindenki, aki járt iskolába, be tud számolni róla, mit tettek a többiek vele vagy egy osztálytársával. Ám amíg ezt régen egy osztályközösség látta legfeljebb, és az utolsó óra végén az áldozat abban a tudatban ment haza, hogy másnap reggelig megszabadult a gyötrőitől, addig ma már egészen más léptékűek ezek a dolgok, hiszen egy 300-350 fős ismeretségi körrel rendelkező fiatal egy óra alatt 1 millió 290 ezer emberhez tudja eljuttatni a sértő tartalmakat. Az áldozat pedig otthon sem szabadulhat a bántalmazótól, hiszen az minden létező alkalmazáson szembejön vele.

Tari Annamária úgy látja, a hiperkonnektivitás gyakorlatilag elveszi a gyerekkort. Régen a gyerekek a felnőtteket figyelve sajátították el az életben szükséges dolgokat, és a való világban tapasztalták meg a saját határaikat, ma azonban minden az online térben zajlik.

„Olyan jó a szánalmasokat nézni!”

Agresszió mindig is volt, és ez elől a gyerekek sem menekülhettek. Elég, ha arra gondolunk, hogy évszázadokkal ezelőtt is együtt járt a család vasárnaponként kivégzést nézni. Ma azonban ennek is új formái jelentek meg a valóságshow-k kiszavazásaiban.

A 8-12 évesek valóságshow-t néznek. Ez tény. Mivel az ilyen műsorok színvonalát az is ismeri, aki amúgy nem követi őket napi szinten, bizonyára senkit nem lep meg a leggyakoribb indokuk arra, hogy miért szeretik ezeket a fiatalok: „Mert annyira jó a szánalmasokat nézni!”

Miközben pedig a „kicsit szerényebben komponált személyiségű” szereplők mint egérkék vesznek részt ebben a szociálpszichológiai laborkísérletben, a néző ül a kanapén, és kiszavaz. Telefonját nyomkodva nárcisztikus jegyek ébrednek fel benne: otthonról, néhány ujjmozdulattal tehet tönkre valakit.

A gyerek egyszer jön

A felnőttek nem szeretik az információs kort. Félnek tőle. Egy pedagógus elhatározta, hogy időnként elbeszélget az osztályába járó gyerekekkel, de annyi borzalmat hallott, hogy inkább beszüntette ezek az alkalmakat. Nem bírta.

Ha azonban a tanár ezt meg is teheti, a szülő nem. Zacher Gábor szavaival éve „A gyerek egyszer jön. Akkor kell kaszát-kapát eldobni, mert nem biztos, hogy jön még egyszer.”


Hozzászoktunk az agresszióhoz

Az UNICEF adatai szerint a 10-18 évesek harmadát érte már zaklatás az interneten keresztül, ám közülük csak minden tizedik kér segítséget. Az agresszív környezethez a gyerek is hozzászokik, egyre magasabbá válik az a küszöb, ahol az erőszak már zavarni kezdi.

Emellett hiába 13 év a közösségi oldalakon a regisztráció alsó korhatára, a 10-12 évesek háromnegyede rendelkezik valahol profillal. Jean Twenge amerikai generációkutató szerint a 9-10 évesek már napi 1 óra közösségimédia-használat után is önértékelési zavaroktól kezdenek szenvedni.

Twenge az ismert közösségi oldalakat a következő veszélyességi osztályokba sorolta:

  1. Snapchat, Instagram: a legkárosabbak
  2. Facebook, Twitter
  3. YouTube: A legártalmatlanabb. Érdemes azonban tudni, hogy kisiskolások már gyakran rendelkeznek akár komoly követői tábort magukénak tudható csatornákkal, néha autogramért állítják meg őket a kortársaik az utcán – és hogy mindennek milyen hatása van az alakuló személyiségre, leginkább Macaulay Culkin esete mutatja, aki tízévesen lett sztár, és a harmincas éveiben kezd kimászni abból a gödörből, ahova mindez lökte.


Nem nézünk az áldozat szemébe

A net névtelen, arctalan. Itt eltűnnek a személyes kommunikáció korlátai. Az áldozat dehumanizálódik: nem látjuk az arcát, nem sír.  Ez az oka annak, hogy olykor offline kifejezetten köztiszteletben álló felnőttek is imádnak a neten trollkodni: úgy tudnak a másikba belerúgni, hogy utána nem kell magukat rosszul érezniük miatta.

Már öt perc közösségimédia-használat után lazulni kezd az önkontroll, más szavakat használunk, máshogy reagálunk, mint élőben. A fiatalok személyisége szó szerint kettéhasad egy online és egy offline változatra. Szemléltető példa: hiába tudja a való életben egy kamaszlány, hogy nem kéne magáról meztelen képet küldenie, chatelés közben leomlanak ezek a gátak.

Az első halálos áldozat

A netes zaklatás első halálos áldozatának, a 16 éves Amanda Toddnak története is így kezdődött. Elküldte a melleiről készült képet egy ismeretlennek, és a fotók szélsebesen terjedni kezdtek az iskolában. A sorozatos megaláztatások után a magába zuhant lány iskolát váltott, de a képek itt is követték. Nem bírta a nyomást, öngyilkos lett. Megkérdezett kortársainak azonban csak egyharmada sajnálja őt. A többieket vagy nem érdekli, vagy úgy gondolják, hülye volt, így megérdemli a sorsát.

A történet iránt közömbös fiatalok magas aránya is mutatja azt a jelenséget, amelyet a kutatók „tanult érzéketlenségnek” neveznek. Ez a beszéd nélküli kommunikáció következménye: nincsenek hangsúlyok, nincs reakció, „és egyébként nem tök mindegy?”
Ha megunja, egyszerűen leteszi a telefont vagy kilép az alkalmazásból.

A kamaszok online tere egy olyan nárcisztikus világ, ahol mindenki csak a maga érdekeit lesi. Itt elképzelhetetlen, hogy valaki megvédje egy bántalmazott társát. El kell felejtenünk azokat az idealista álmokat, ahol a fiatalok büszkén állnak ki az igazságért. Aki nem csatlakozik a zaklatóhoz, leginkább néma marad. Nem hiányzik neki, hogy ő legyen a következő.

A gyors információáramlás mindeközben infantilizál is. Csecsemőkorban még természetes, hogy a vágyak azonnali kielégítést igényelnek. Négyévesen is előfordul, de ilyenkor azért már ciki. Az internet azonban az azonnal válaszokhoz, azonnali reakciókhoz szoktatott hozzá minket. Ez pedig különösen a kiforratlan személyiségű kamaszoknál figyelhető meg. Sokkal rövidebb az az idő, amíg képesek türelmesen várni.

Mit tehetnek a felnőttek?

A felnőtteknek be kell látniuk, hogy ez a generáció már másfajta megközelítést igényel, mint ők annak idején. A szülőknek fel kell hagyniuk a „minden rendben, én jó szülő vagyok” hozzáállással, és komolyan kell venniük, hogy ha a kamasz egész nap a szobájában nyomkodja a telefonját, az nem annak a jele, hogy „nem balhés” és minden rendben van vele. Észre kell venniük, ha a gyerek nagyon csöndes, ha megváltozott a viselkedése, ha folyamatosan bántó vicceket és kis szurkálódásokat mond.

A tanároknak pedig tisztában kellene lenniük azzal, hogy az osztály valódi élete már nem a folyosón, hanem a Facebook-csoportokban folyik. Lehet, hogy úgy tűnik, minden rendben, senki nem verekszik, nincsenek látványos csetepaték – miközben valamelyiküket szép csendben, a felnőttek elől elrejtve teszi éppen tönkre a padtársa.

Mindeközben pedig beszélgessünk velük. Hiszen tudnunk kell: akármennyit is lóg a gyerek a telefonján, valójában másra sem vágyik, mint hogy valaki élő szóban meghallgassa.

Forrás: https://www.csaladinet.hu/hirek/gyerekneveles/kamaszok/28028/tari_annamaria_online_zaklatas_bullying_facebook_instagram

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük